Bölcsipara
Aki ismer, az tudja, hogy én voltam a legjobban a bölcsi ellen a családban. Ennek ellenére mégis beszoktatás kellős közepén vagyunk. Kaptam egy visszautasíthatatlan állásajánlatot, de ami ennél erősebb indok, az, az, hogy kevés vagyok már a gyerekemnek. Hiába játszótér, játszóház, barátok, sokkal nagyobb igénye van más gyerekek társaságára, és nem tudom lefárasztani már.
Úgyhogy lassan túl vagyunk a második bölcsis napon. De nem ment ez ennyire egyszerűen… Már a bölcsi keresés is egy rémálom volt. Állami, kerületi bölcsik körberöhögtek, amikor elmondtam, hogy május elejére kellene rendelkeznem egy beszoktatott gyerekkel- ugyanis akkora várólista van mindenhol, hogy még a szeptemberi csapatba sem fért volna be Botesz. Szóval a majd leendő tesót ( aki még csak tervben van, de nem készült el J ) már most feliratom a listára, hogy mire 2 éves lesz, tutira legyen helyünk :) 6 magánbölcsődét hívtam fel, mire egy azt mondta, hogy szívesen látnak minket. Elmentünk, megnéztük, megbeszéltünk mindent. Gyerekem már ekkor sem szeretett volna velünk hazajönni, így bíztam benne, hogy mindenféle sírás nélkül ez megússzuk. A héten elkezdtük a bölcsit. Első nap, ahogy levettük a cipőt, és a kabátot, besétált velem a csoportszobába, majd ott el is vesztettem a fiatalembert. Hangos kacajok mellett mindenkinek az arcába kiáltott egy „Szááá”-t (ez nála a szia), és játszott. Mintha ott sem lettem volna. Úgyhogy egy óra után kiültem a kispadra, a folyosóra. Nagyon kedvesek egyébként a gondozók, nagyon pozitív élmény az egész. Kávéztam egyet a bölcsi tulajával, bár fél fülem azért mindig a csoportszoba ajtaján volt.
Később kivitték őket az udvarra, oda kimentem én is, bár a történéseket nem nagyon befolyásolta. Boti ugyanúgy játszott a többiekkel. Nagyon mókás volt, ahogy egy gyerekraj rohangált jobbra, balra. Találtak egy csigát, akkor mindenki ott tobzódott, aztán amikor ráuntak, felpattant mindenki egy műanyag kismotorra, és csapatban száguldoztak a bölcsi udvarán, majd rábukkantak még egy gilisztára, aztán megint motoroztak tovább... Mint valami veszedelmes motoros banda :D Boti kissé dodzsemesen érezte magát, mert a fél csapatot elkaszálta, és egy kisfiút „arcon motorozott”.
Délig voltunk csak, de úgy kellett kiimádkozni a bölcsi kapuján, annyira nem akart hazajönni.
Majd jött a második nap. Bementünk, itt már nem volt ám se puszi, se pá. Ahogy felkerült a „bentiszandi” a lábára, már el is viharzott. Én meg csak álltam ott az apjával, mint valami kirekesztett árva. Bölcsis gondozó néni mondta, hogy nyugodtan menjünk haza, felesleges kint ülni a kispadon még egy délelőttöt. Úgyhogy eljöttünk. Bíztam benne, hogy nem lesz sírás. Volt. De nem a gyereknél. Hazáig bőgtem a kocsiban, amíg a férjem támogató, kedves társként jókat derült a rajtam (remélem az irónia mindenkinek átment). Szipogtam, hogy „ de puszit sem adott”, „egyszerűen otthagyott”, majd közöltem a férjemmel, hogy ne kérdezzen hülyeségeket (szegény próbált vigasztalni, de a „most miért sírsz”, és az „ennek örülni kell, hogy ilyen önálló tanácsok nem éppen a nyerő kategóriába tartoztak), mert alanyi jogom bömbölni, ha a gyerekem éppen a leválás folyamatát éli át. Meredten figyeltem a telefont, hogy mikor fognak hívni, hogy a gyermekem élet-halál harcot vív, annyira hiányzom neki… de nem csörgött… Így inkább az apját őrjítettem meg, hogy mikor megyünk már a gyereket. Teljesen olyan volt, mint amikor gyerekként számoltam vissza a napokat karácsonyig, csak most percekben.
Végre elérkezett az idő, mintha hónapok óta nem láttam volna kicsiny fiam. Most is csak délig volt, mikor odaértünk, akkor mentek be az udvarról. Rendesen meglepődött a gyerekem, hogy mit keresünk ott. Mondta a gondozó néni, hogy megbúbolt egy kisfiút egy cipővel, de összességében teljesen jól viselkedett, és még csak nem is keresett… A végén egy kissrácnak még odadobott egy „szia baba”-t, majd berobogott a kocsiba.
Úgyhogy az első két nap a bölcsiben sikeresen lezajlott, kíváncsi leszek, hogy csak az újdonság varázsa, és a sok játék miatt nincs sírás (részéről), vagy ez egyszer meg fog törni, amikor tudatosul benne, hogy neki is van „melóhelye”. Mindenesetre ez a bölcsi, ovi, isi beszoktatósdi egy kínzás anyai oldalon.