Adventi készülődés
Elvei az embernek addig vannak, amíg nincs gyereke. Ez tényleg így van. Ha visszagondolok gyerek előtti időkre, akárhányszor láttam egy „velociraptorral” hősiesen küzdő anyukát, mindig voltak „nagyon okos gondolataim”, hogy én nem így fogom nevelni majd az enyémet, és ő sosem lesz majd hisztis. Aha…. Gondoltam én… Aztán jött a valóság… A jelenlegi határozott elképzelésem most a karácsonyhoz (volt!) köthető. Szerettem volna decemberre hagyni a nagy lakásdekorálást, mert a szeptemberi „mi legyen a fa alatt” jellegű megmozdulásai a „marketeknek” eléggé hangulatromboló. Kissé olyan „szandál-zokni” feeling. De figyelemelterelési repertoárom olyannyira kiürült, hogy egy orkán erejű hisztit próbáltam hárítani valami újjal. Na, ez lett volna a karácsonyi díszítgetés. Már az előkészület sem volt kutya. Hatvanvalahány négyzetméteres lakásunkban van egy helység, ami a mennyország és a pokol együtt. Ez a tároló. Olyannyira profin kihasználjuk a helyet, hogyha bármire szükségünk van belőle, akkor jóformán az egészet ki kell pakolni, majd vissza. Kicsit Józsefvárosi piac, akasztott emberen kívül minden van ott. Amolyan plafont sem látjuk kategória.
Az elhatározás megszületett, „gyere Botesz, díszítünk”. Kipakoltuk a tárolót. Ez önmagában már egy délutáni testedzéssel felért. Próbáltam nem beépíteni a gyereket a kartondobozok, és zsákok közé, de a végén inkább azt kellett figyelnem, hogy ne legyen önbeépülő. Botond úr szerintem más anyagból van, mint mi, és ahogy nő, majd úgy fog ez átalakulni, mert jelenleg mindenféle lehetetlen formájú és méretű helyre be tud mászni. Nagy nehezen kirámoltuk, viszonylag hamar meg is találtam minden szükséges kelléket. A gyermekemet is megtaláltam az egyik zsák mélyén. Majd visszapakoltunk. Boti persze mindenben segíteni szeretett volna, de a lelkesedése csak ideig- óráig tartott. Bementünk a szobába, gondoltam, hogy majd a lebegőpolc széle jó lesz dekorálási felületnek. Az elején teljes extázisban pakolt a gyerek, repkedtek a boák, rakosgatta a terméseket. Aztán amikor mindent letapogatott nyelvvel, kellően eltüntetett minden port, és pótolta az éves csillagánizs szükségletét, kirobbant az őskáosz. A pillanatkép valahogy úgy festette, hogy a félig felrögzített fenyőalapot tartottam fél kézzel, a másik kezemmel próbáltam elvenni az ollót, hogy a gyerek ne menjen rá, az összes többi kezemmel pedig a gyerektől igyekeztem mindent elvenni, ami ön és közveszélyes. Visszaélt a többszörösen hátrányos helyzetemmel – ragasztó a kezemen, ragasztópisztoly a konnektorban, mindenféle legó hatást előidéző, fájdalmas tárgy a talpam alatt, hajam az égnek, ő pedig rohangál körbe-körbe a szobában, dobálva a gömböket és kisebb fatárgyakat. Kezdek biztos lenni benne, hogy nem a Botondra fog hallgatni, hanem meg lesz róla győződve, hogy őt Tóth „Necsináld” „Teddle” „Nemenjoda” „Fejezdbe” néven anyakönyveztük. Haláltusám végén jött a hős megmentő férjem, és elszeparálta a gyereket a másik szobába. Így sikerült befejezni, bár Boti ugyanúgy pörgött tovább.
Majd jövőre ragaszkodom tovább az elveimhez… J