2 évesek lettek!
2 évesek lettek az ikerbabáim. Nemrégiben még nagyon távolinak tűnt ez az évforduló, talán mert azt gondoltam, hogy a két évesek már egész nagy gyerekek. Erre itt van a két éves Boróka és Benedek, akiket még olyan picurkának látok, mintha csak most születtek volna. Különösen, hogy a napokban elfogott a nosztalgia, és sorra nézegettem az utolsó pocakos fotókat, illetve a kicsik újszülött fotóit.
Őszintén szólva azt gondoltam az első születésnapjukon, hogy túlvagyok a nehezén, és ezután már csak könnyebb lehet velük az élet. Ezt jól benéztem, mert nem lett könnyebb, sőt sokszor inkább nehezebbé vált. Az első születésnapjuk körül kezdtek el járni, de persze ketten kétfelé. Az állandó terelgetés ellenére is sokszor csak az egyik babát tudtam megóvni az eséstől, ami egyenes út volt az igen gyakori síráshoz. Az ezt követő időszakban minimális alvás mellett maximális erőbedobással voltak kíváncsiak a világra, és semmi sem állíthatta meg őket. Sem az, hogy rájuk szóltam, sem az, ha saját bőrükön tapasztalták az esés fájdalmát. Viccesnek találták, ha megszöknek előlem, illetve az öltözés elől, természetesen két irányba menekülve. Félelemérzet nélkül másztak fel mindenre, majd lökték le egymást, és az éjszakai ébrenlétből is kihozták a maximumot. Az idegszálaim mellett a hajszálaim megfogyatkoztak, mivel sokszor azt találták a legalkalmasabb kapaszkodónak. Egymást sokáig csak nehezen viselték el, leginkább menekülőre fogták, amikor a másik közelített. A közös nevező csakis az a játék volt, amit mindenképpen el kellett venni a másiktól. A szeparációs szorongás időszaka tűnt számomra a leghosszabbnak, erről az időszakról nincs is túl sok önfeledt pillanatot idéző emlékem. Ilyenkor egy baba is teljes mértékben leköti az anyukáját, de kettő… Gyakorlatilag folyamatosan próbáltak felkapaszkodni a lábamon mind a ketten, amit a másik közelsége miatt állandó sírással egybekötve tettek. Hiába tudtam mindkét babát egyszerre cipelni, ők sírva lökték ki egymást a karjaimból. Kizárólagosságot akartak, és ezt nem tehettem meg. Kiderült, hogy fizikailag többre vagyok képes, mint gondoltam, de lelkileg nehéz volt megélni azt, hogy nem tudom maradéktalanul megadni azt, amire vágynak: hogy teljes odaadással csak rá figyeljek.
A 19. hónapban történt meg az, amire régóta vágytam: végre elkezdtek egymással kommunikálni az ellenségeskedés helyett. Olvadozva néztem, ahogy pár nap múlva már etették egymást, nem sokkal később pedig egymás kezét fogva táncoltak. Habár továbbra is bőségesen voltak dominanciaharcok, mégis jelentősen javult a helyzet. Pár hónap múlva alkalmanként már szót fogadtak, és óriási előrelépés volt az együttműködőkészség javulása is. Ez leginkább a levegőzéskor mutatkozott meg, amikor a tiltakozás és a vetkőzés helyett lelkesen próbáltak saját maguk felöltözni. A másik örömöm az lett, hogy felhagytak a konyhapultra történő felmászással. Ez óriási előrelépés, mert eddig emiatt nem lehetett egy nyugodt pillanatom sem. Nemrég a közös játék is elkezdődött, ami annyiból állt, hogy pár percig osztoztak a játékon és rajtam is. Jelenleg a legjobban azt élvezem, amikor a három gyerek együtt játszik. Nem is kell hozzá semmi zörgő-csörgő-zenélő-villogó játék, hanem csak úgy egyszerűen fogócskáznak vagy bújócskáznak. Ilyenkor olyan önfeledten nevetgélnek, hogy öröm nézni. Ahogy egyre jobban ki tudják fejezni magukat, úgy egyszerűsödik minden. Tudom, hogy egy éves korukban is azt gondoltam, hogy ezután minden könnyebb lesz velük, de most már szinte biztos.
