Anya elszabadulva...

Két pici baba mellől nem túl gyakran van kimenőm, de ha elindulok, akkor teljes fordulatszámon pörgök, igyekszem pár órába mindent belezsúfolni.

Ahol élek, ott rengeteg olyan kis falu van, ahol a falu szívét egy épület testesíti meg: ez az 50 évvel ezelőtt megépített (és azóta is pont ugyanolyan) kocsma, ami egyben a bolt és a fagyizó is. Szóval ha bármit intézni, vagy venni kell, irány a legközelebbi város, ami kb. 20 percnyire van autóval. A kicsiket nagyon körülményes lenne magammal vinni, így ilyenkor a nagymama vigyáz rájuk. Az etetések miatt sok ideig nem maradhatok távol, így kb 3 órába kell belesűrítenem minden intéznivalót.

Ez a 3 óra az énidőm. Ebben az énidőmben én már az első piros lámpánál elalélva csodálom az aznap készített fotókat a picikről, a következő pirosnál már küldözgetem boldog-boldogtalannak, a harmadiknál pedig a jól megérdemelt „Istenem, de cukik” válaszokat fogadom, és bőszen egyetértek.

Indulás előtt még a légyre is szúrós szemmel nézek, ha zümmögni merészel, mikor a kicsik végre egyszerre alszanak. De ha elindulok, akkor ezt alaposan ellensúlyozom. Alig merem bevallani, de ha kiszabadulok, akkor aztán dübörög a zene az autómban. Ciki, nem ciki, valahogy jólesik az állandó „csak csendben, csak halkan” világa után. Remélem, ezzel más kiszabaduló anyuka is így van, és nem tűnök komplett idiótának.

Az autós diszkó után beszerzem a piciknek a szükséges (és sokszor szükségtelen) dolgokat. Nem nagy a város, de van egy pár bevált helyem. Már pocakosan is ezekbe jártam, ott próbáltam összeillő fiú-, és lány ruhákat beszerezni. Az eladók többször fejezték ki a rózsaszín és kék ruhák láttán csodálkozásukat, miszerint már milyen nagy a pocakom, és mégsem tudják megmondani az orvosok, hogy fiú lesz-e vagy lány. A rövid magyarázat után mindig döbbent arcokat hagytam magam után.

Következő állomás az ovi: mióta megszülettek a picik, az esti meseolvasáson kívül nincs egy fix pont, amikor a nagytesó tudja, hogy velem lehet. Igyekszem sokat foglalkozni vele is, de kiszámíthatatlan mikor jön ez össze. Szerettem volna több biztos pontot számára kialakítani, ezért a kimenős időt összekötöttem az óvodán kívüli foglalkozásával. Tudja, hogy aznap biztosan én megyek érte az oviba, és zavartalanul lehetünk együtt. Nagyon várja, és ez nekem is öröm.

A kiruccanások alkalmával van lehetőségem beszélgetni felnőttekkel is. A mi kis falunkban igencsak ingerszegény a környezet, ritkán tudok valakihez szólni. Ez eléggé beszűkíti a világom, így ha kiszabadulok, és szóba elegyedem valakivel, úgy érzem, örök barátságot kötöttünk. Idő hiányában úgysem tudom üldözni később a barátságommal, így talán senki nem veszi tolakodásnak.

Mivel az óvó nénik is öri barik, velük is beszélgetek kicsit, majd irány a zeneovi, ahol a foglalkozás ideje alatt a többi anyukával tudunk egy jót beszélgetni. Ilyenkor hatalmas lendületet, inspirációt kapok, és jó érezni a sorsközösséget is. Sokszor nem is a pihenésre van nagy szükségem (az úgysem nagyon jönne össze), hanem a feltöltődésre.

Ahogy végeznek a gyerekek a foglalkozással, rohanás tovább bevásárolni, ami nálam felér egy korábban oly nagyra értékelt shoppingolással. Közben persze már hazagondolok, mit csinálhatnak a picurkák? Biztosan most köpik ki az almát, ez ugyanis még nem aratott nagy sikert. Sietősre veszem a lépéseimet, hiányoznak már.

Ennyi fér jelenleg az énidőmbe, igyekszem jól beosztani. Sokszor 2 óra alatt annyi mindent intézek, mint a gyerekek előtt 2 hét alatt. Nem elsődleges szempont, hogy ilyenkor pihenjek, nekem az sokkal fontosabb, hogy feltöltődjem. Szeretem a kiruccanásokat, és készülök rá, ugyanakkor nehezemre esik lemaradni a babákkal töltött pillanatokról. Ahogy hazaérkezem, azonnal pótolom az elmaradt puszikat, majd megújult lendülettel szórakoztatom őket estig.