Anyukák egymás ellen...

Sok anyuka alig várja, hogy lecsaphasson egy kis kivetnivalóba, és ott kössön bele a másik anyukába, ahol csak tud. Erre én a legmegfelelőbb alanynak gondoltam magam, elvégre néha akár úgy tűnhet, mintha az egyik babámnak nem is lenne „gazdája”, mert – habár minden mozdulatát figyelem – mégis épp a másik baba megmentésébe vagyok belemerülve. Nem tudok mindig pár centire a babák sarkában lenni, mert azok a kis sarkacskák jó messzire szaladnak egymástól, így az egyik üldözése közben a másik kénytelen egy kicsit önállóan játszani. Ez nekik nem esik nehezükre, nem esnek kétségbe, ellenben látom a körülöttünk lévők aggódó tekintetét a „gazdátlan” baba láttán.

Eleinte a játszótérre az esélytelenek nyugalmával indultam, és elhatároztam, hogy megpróbálom figyelmen kívül hagyni az ítélkezést. Megérkezéskor menetrendszerűen indultak a babák a szélrózsa minden irányába, én pedig igyekeztem egy irányba terelni őket, miközben elrendezgettem a holminkat. Eközben láttam a kutakodó szempárokat, ahogy lesik, mikor torkollik katasztrófába a megérkezésünk. Szerencsére ezt el szoktuk kerülni, mivel tudom, hogy melyik gyerektől mire számíthatok, ezért általában nyugodtan konstatálom a ténykedésüket.

Ahogy realizálódik a nézőközönségben, hogy hozzám tartoznak ezek a huncut babák plusz egy nagytesó, akkor meglepő módon azonnal felhagynak a rosszindulatú megjegyzésekkel, valamint az érthetetlen ítélkezéssel. Ilyenkor kivétel nélkül mindenhol azt látom az anyukákon, hogy belefeledkezve a gondolataikba elképzelik, hogy mi lett volna, ha a saját babájukból lett volna egyszerre kettő, és ilyenkor átlényegülnek. Igyekeznek beleélni magukat a helyzetembe, valószínűleg erős is a gyanújuk, hogy elég nehéz lehet ikrekkel, de igazából sejtelmük sincs, mennyire nehéz. De ez nem is számít, csak az, hogy mindig mindenki azonnal kedvessé és empatikussá válik, majd onnantól kezdve csak a megértő, együttérző pillantásokat érzékelem. Valószínűleg láthatják, hogy - ha nem is megy mindig minden flottul a gyerekekkel – erőn felül, minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a gyerekek a lehető legjobban érezzék magukat.

Meglepő módon azóta is minden közösségben elkerülöm a feszült légkört. Sőt, sok anyuka kezdeményez beszélgetést, és a vérbeli anyukák zsigerből besegítenek. Nem egy ember iramodott valamelyik babám után, mikor az vándorútra indult. Van, aki csodálatát fejezi ki, amiért ilyen „könnyen” elbánok a három gyerekkel, és bevallja, hogy ő kimozdulni sem merne otthonról velük, mert nem bírná idegekkel. Én sem hittem, hogy ennyi mindent bevállalok egyedül is a gyerekekkel, de megpróbáltam, és egész jól ment (akarom mondani nem csapott át katasztrófába). Hogy minden jól menjen, mindig alapos haditerv és hosszadalmas felkészülés előzi meg a kiruccanást, ugyanis nem szeretem a meglepetést, mindenre fel kell készülnöm, hogy nyugodt tudjak maradni.

Amióta ikreim vannak, pozitív csalódás ért az anyukákat illetően. A korábbiakban bántó mondatokkal bombázó anyukákban nyoma sincs az ellenszenvnek, és csak kedvességet kapok. Boldog is vagyok tőle, mivel bőven elég feszültségforrást biztosítanak az ikrek, nem hiányzik még a kritizálás. Talán egyszerűen csak elhatározás kérdése, hogy az anyukák támogatják, vagy bántják egymást. Hihetetlenül jó érzés, hogy nekem a jószándék jut, remélem, hogy rajtam kívül sok anyuka tudja ezt megtapasztalni anyukatársaitól.