Egyévesek az ikrek!

Szinte még mindig hihetetlennek tartottam, hogy mindez velem történik, velem, akit egyébként elfúj a szél, mégis végig kihordtam az ikreket. Persze nagyon is valóságos volt a várandósság végén az ülve az alvás, hiszen máshogy nem kaptam levegőt. Valóságos volt a sok döbbent tekintet az óriási hasam láttán, és az evéssel is meggyűlt a bajom – szerintem szétpaszírozták a gyomromat is a kicsik, alig fért bele valami.

Születésük után minden félelmem szertefoszlott, elvégre nem volt olyan opció, hogy valamit nem oldok meg, csinálni kellett minden feladatot. Nagy szerencsém volt velük, mert végtelenül nyugodtak voltak, sőt hónapokig szinte csak aludtak. Így én sem aggodalmaskodtam semmin, nyugodtan teltek a napjaink. Természetessé vált, hogy minden dupla annyi ideig tart, mint egy babánál. Amikor már sokat ébren voltak, futószalaggá vált a napi ellátásuk: valaki mindig éhes volt, valaki mindig ölelésre vágyott, valakinek nagyon tele volt a pelusa, és valaki mindig álmos volt. Mire mindezeket duplán megcsináltam, vége is lett a napnak, anélkül hogy említésre méltó pihenő lett volna benne. Volt olyan időszak, amikor felváltva aludtak, így amikor elaltattam az egyik babát, akkor gyakorlatilag még sehol sem voltam, elvégre ott volt még a másik, aki szórakoztatásra vágyott. Ahogy ő elfáradt, azonnal ébredt a másik. Mikor már evésre sem jutott időm, megkíséreltem összecsiszolni az alvásukat. Borókának nagyobb volt az alvásigénye, így az átállás nehézkes volt, de pár hét alatt sikerült, addig viszont sokat nyűgösködött. A siker eredményeként volt átfedés a két baba alvásában, így ilyenkor le tudtam ülni enni valamit, és annyi kávét inni, amennyi belém fér. Kicsivel később ez teljesen jól beállt, ugyanakkor beköszöntött a szeparációs szorongás egy nagy adag féltékenységgel keverve, magyarán szólva kis anya matricává váltak, és mikor mindkettő hozzám bújt, akkor – főleg Boróka – megpróbálta Benit ellökni, de már a közelítésénél elkezdett visítani. Ez a mai napig jellemző, követnek mindenhova, kapaszkodnak a nadrágomba, próbálnak felmászni rajta, és mindketten azt szeretnék, ha cipelgetném őket. Ilyenkor néha jó lenne, ha ismét felváltva aludnának, mert most meg lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem tudok mindkettővel teljes odaadással foglalkozni. Igyekszem mindkettőt magamhoz szorítani, megszeretgetni, de gyorsan kényelmetlenné válik a dolog, különösen ha Boróka kis ketrecharcos módjára próbálja kigolyózni Benit az ölelésből. Emlékszem, hogy nagytestvérüket, Balázst hasonló korszakában annyit szeretgettem, amennyire szüksége volt. Bizonyosan ez az egyik nehézsége az ikrek nevelésében, hogy nem tudok belemerülni a baba ölelgetésébe, elvégre ott a másik, aki ugyanezt igényli. A másik nagy nehézség a kimozdulás velük. Amikor kistesóban gondolkoztunk, úgy gondoltam, hogy majd én mindenhova megyek vele, baba-mama tornára, ringatóra, vagy csak csavarogni, de ez az ikrekkel nem tesz jót az idegeknek. Minden programért autóba kell ülni, viszont a babakocsival a legtöbb helyre nehézkesen jutnék be. A két hordozó, és a pelenkázótáska cipelésének a gondolata nem hozta meg a kedvem a kiruccanáshoz. Amióta kinőtték a hordozót, azóta a két bundazsákos gyerek cipelése eleve esélytelen, így maradt az otthonlét. Arról nem is beszélve, hogy egy ringatón melyiket ringassam? A másik addig nyűgösködik? Szegények nem sok új arcot, vagy új helyszínt látnak emiatt, és én sem szívesen mozdulok ki. Most azt várom, hogy tudjanak járni, és akkor talán könnyebb lesz.

Minden nehézségével örülök neki, hogy ikreim vannak, talán nem is lett volna harmadik gyerek, ha nem ikrek érkeztek volna. Örülök, hogy van még egy kisfiam, és persze egy kislánnyal teljes a kollekció. A rengeteg feladat, ami az ikrekkel jár, nagyon megnehezíti, hogy megéljem velük a pillanatokat. Ez hiányzik, és jó lenne újra megélni ezt az egy évet, amikor „csak babázok” nem rohamtempóban próbálom magam utolérni a feladatok terén. Eltelt egy év, és nem értem, miért nem állítja meg valaki az időt…