Elfogadni azt, amit nem lehet...
Elfogadni azt, amit nem lehet.
Elfogadni, azt, amit nem akarsz.
Öt évvel ezelőtt, amikor a kislányomat mellém tették a születése után kórházban, megállt bennem egy pillanatra az élet.
Mozdulatlanul feküdt a karjaimban és nézett a hatalmas ragyogóan csillogó, golyó szemeivel.
Csak bámultuk egymást.
Tekintetében minden ott volt.
Mintha minden titkot ismert, tudott volna.
Akkor, abban a pillanatban megfogadtam magamnak,- s titkon neki is,- hogy ha már a Jó Isten megajándékozott egy olyan szereppel, hogy ANYA lehetek, akkor mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ezt a feladatot tiszta szívvel és energiával el is tudjam tisztességesen látni.
Van egy bakancslistám.
Ez a lista lányommal közös pillanatokról szól. Amit szeretnék vele megélni, átélni. Egy csomó pillért, már kipipáltam rajta.
Első szavait meghallani.
Első lépéseit látni és segíteni.
Első könyvet kiolvasni neki.
Első jelét belevarrni a zsákjába.
Első jelmezt megvenni/ elkészíteni a farsangra.
Első Télapózás.
Első húsvéti tojásokat megkeresni a kertben.
Első karácsonyfája mellett énekelni a "Mennyből az angyalt..."
És még sorolhatnám...Higgyétek el, nagyon sok van.
Ma kaptam egy sms-t, melyben Luca két keréken egyensúlyozik a biciklin és hajtja ezerrel, mellette pedig az apukája fut, s figyel arra, hogy nehogy elessen.
Kitámasztó kerék nélkül, kiált egyet és már megy is előre.
A boldogságtól, a büszkeségtől a szívem azonnal összeszorul és ömleni kezdtek a könnyeim.
Minden kicsordult cseppben ott volt a vágy, hogy szeretnék a lányom mellett rohanni. Nevetni. Sikoltozni. Sírni. Örülni.
Aki régóta figyelemmel követi a blogomat, tudhatja, milyen régóta próbálkozunk a bicajozással, már tavaly is elkezdtük, de nem sikerült még meglelni rendesen az egyensúlyt.
Nehezen tudom megemészteni, még így lassan két és fél évvel a válás után, hogy lesznek olyan pillanatok a jövőben, amiket nem tudok vele átélni. Megélni.
Többen vigasztaltak azzal, hogy: "Jajj Kriszta, holnap már te bicajozhatsz vele!"
Úgy látszik, hogy csak nekem megy ez k***a nehezen.
Hogy egyszerűen nem tudom elfogadni azt, hogy nem lehetek vele.
Tudjátok miért nem?! Mert szerintem ez nem normális.
NEM EZ A NORMÁLIS.
Mert ezek a pillanatok sosem jönnek vissza.
Minden első pillanat fontos.
Én vagyok az, aki egyszerűen minden pillanatnak tudok örülni, pláne ha a lányomról van szó.
És ezek a momentumok vissza nem jönnek már. Ez fáj. Nagyon.
Ahogy néztem a videót, csak sírtam, s közben éreztem, hogy feltör a lelkemben a düh, a méreg, a keserűség, a pokolian kínzó fájdalom önti el az elmémet és facsarja rommá a szívemet.
Nem bírtam tovább.
Könnyeken keresztül figyeltem, egy keserves mobiltelefon képernyőjén, ahogy bele biciklizik a világba.
Tudom, hogy tudja, hogy mennyire büszke vagyok rá, s azt is tudom, hogy tudja, hogy a szentimentális anyukájának mennyire fontos minden olyan tevekénység, pillanat, emlék, ami vele köti össze.
Ezeket a pillanatokat nevezem, "első" pillanatnak, amit sosem kaphatok vissza.
Ami sosem jön vissza.
Ami nekem most csak egy kütyün keresztül jutott. Ezt buktam.
Sokan kinevetnek ezért, sokan bántanak, sokan legyintenek rá, sokan pedig örülnek annak, hogy nekem fáj. De egy dolog vigasztal: Hogy Lucának jó. Ő boldog. És ez egy mérföldkő az életében.
Megborult társadalmunk keresi a tárgyakban, a vagyonban, a bankszámlán a boldogságot, ahelyett, hogy mindenki áldaná és hálát adna az "első pillanatokért", ami sosem jön már vissza az életünkben.
Önző lennék?
Magamnak akarom ezeket a pillanatokat?
Talán! Lehet.
Nem bánom.
Mert, ott az első pillanatnál, amikor egymás szemébe néztünk, megfogadtam, hogy minden első momentumánál az életében szeretnék jelen lenni, hogy majd az utolsó pillanatban, ezek a képek jöjjenek fel, amikor örök álomba merülök.
K.,
