Hulla fáradt vagyok...
Cikk leadási határidő van, de nem tudok fogalmazni.
Hulla fáradt vagyok.
Nem jönnek a betűk, a szavak, a mondatok.
A nyár visszajáró fénye játszik a teraszon és az íróasztalomig elér az agyon rágott sima ketchupos lángos illata és arra vár, hogy befejezze valaki, s Ő közben bent játszik az “unokámmal”.
A neve Kristóf. Kristóf, akinek az anyukája az én lányom.
Kicsit morbid, meg elég groteszk, de hallgatom, ahogy a szobájában éppen krumplifőzeléket főz, ahogy ő nevezi: "gyermekének".
Bekukucskálok.
Borzasztó vagyok.
Sírnék.
Hallgatózom.
Újra borzasztó vagyok.
Könnyezem.
Borzasztó vagyok.
"Kristóf. Átöltözöm sellővé, nézd milyen gyönyörű a ruhám!"- meséli a bent bamba arccal mosolygó babájának. Félig becsukott könnyes szemmel hallgatózva azon gondolkodom, hogy mi felnőtt emberek, hol veszítjük el ezt a fajta varázslatot, ami mindannyiunkban ott van. Világ életemben két lábbal a föld felett jártam, mindig hittem a jóban, mindig hittem abban, hogy a jó elnyeri a méltó jutalmát a gonosz megbűnhődik.
Ahogy a lányomat nézem és hallgatom olyan tisztán él, tisztán létezik és azon gondolkodom, hogyan tudnám sokáig megtartani neki ezt az áldott fényét.
Mikor rontjuk el? Mikor rontják el?
Agyalgattam. Bambultam. Bámultam. Hallgattam.
Csak úgy voltam.
Aztán azon kattogtam a mirelit krumplira fagyott agyammal mennyire szeretem az életet. Amit Luca (is) ad nekem.
A mocskos és néha nagyon gyarló, csalódásokkal és meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal, hirtelen hullámokkal, sosem unalmas mindennapokkal teli nagybetűs ÉLETET.
Az élettel teli világunkat.
Azt a világot, amiben élünk.
Azt a világot, amiben élek.
Azt a világot, amiben olyan sokan nem élnek. Mert nem tudnak élni.
Mert nem tudják, hogyan kell.
Azt a világot, amiben sokan nem találják a helyüket és a céljaikat.
Azt a világot, amelyben magunknak generáljuk a gondolatainkkal a gondokat.
Azt a világot, amit mindenki megakar változtatni, de senki sem tudja, hogyan kell...
Azt a világot, amiben sokan nincsenek jelen.
Azt a világot, amiben mindenkinek megfelelési kényszere van.
Azt a világot, amiben azt gondoljuk, hogy komfortzónán belül kell maradnunk, ahhoz, hogy a csodák megtörténjenek velünk.
Azt a világot, amit nem becsülünk meg.
Azt a világot, amit megbetegítünk.
Azt a világot, amit tönkreteszünk.
Azt a világot, amit most már lassan csak a pénz és az agresszió hajt.
Azt a világot, amit a filterek és a lájkok mennyisége határoz meg.
Azt a világot, amiben a lányomat próbálom tudatosan szeretettel felnevelni.
Azt a világot, amiben a szerelmet és a mély érzéseinket nem mutatjuk ki őszintén.
Azt a világot, amiben álarcokat viselünk.
Azt a világot, amiben maszkokat viselünk.
(Nos...reggelig tudnám sorolni...)
És lássuk be...
Nem mindig tudjuk ebben a világban megélni igazán a mindennapokat.
Mert, bár vannak napok, amiket néha úgy is élünk meg, hogy nem élünk.
Mert, bár vannak napok, amiket csak átszenvedünk.
Mert, bár vannak napok, amiket inkább el is felejtenénk.
Mert, bár vannak napok, amiket végig bőgnénk.
Mert, bár vannak napok, amiket nem is értünk.
Mert, bár vannak napok, amiket sokan szeretet nélkül vészelnek át.
Mert, bár vannak napok, amikor azt sem tudjuk mit kezdjünk magunkkal.
Nos, jól kapaszkodj meg mert indul a “közhely-vonat”...
Létezni kell.
Táncolni kell.
Mosolyogni kell.
Nevetni kell.
Szeretni kell.
Sírni is kell.
Gyászolni is kell.
Harcolni is kell.
Elfogadni is tudni kell.
És élvezni is kell.
Egyszerűen csak élni kell.
Itt. Most.
Ebben a világban.
És minden percet ki kell használni.
Értékkel és izgalmakkal kell megélni.
Még akkor is ha néha mocskosul fáj...
Akkor is meg kell próbálni!
És, ahogy Márai is kifejtette már:
“A végén nem számít semmit a világ.
Csak az számít, ami a szívünkben marad.”
