Határzár...
Harminc perc séta után találtam meg azt a helyet, ahonnan most írom nektek a soraimat.
Szeptember 1. Határzár...hurrá! Olvasom a híreket...akkor itt az idő lezárni ezt a nyarat is. Kemény volt.
Forró napsütéssel teli öböl partja, ami csak az enyém.
Bámulom a kakastarjként hullámzó mindenséget, s azon gondolkodom itt az idő, hogy csobbanjak egyet.
A gondolataimban fel is merül, hogy a 31. születésnapom előtt pár nappal megajándékozom magam egy spirituális tisztító meztelen fürdőzéssel, de aztán elvetem az ötletet, mert cikinek érzem.
Forróság van, a tenger morajlása és a kabócák- Luckót idézve- egymást puszilgatása töri meg a csendemet.
A fülemben zúgó mohácsi busójáráson feltörő kerepelő hangja emlékeztet ezekere a „puszikra”.
Óriás sziklák szomszédságában, melyekből a napfényt ölelő kitört virágok mutatják meg annak a szimbolikáját, hogy igenis minden elérhető és nincs olyan, hogy "lehetetlen".
Majd a táskámból kikandikáló gyerekeknek hozott tejes kifli jelzi felém, hogy ma még semmit sem ettem.
Beleharapok. Anyám májkrémes paprikás szendvicsére hasonlít az íze. Istenem…milyen jó is volt.
Egy hatalmas nagy olajfa lábánál az árnyék védelme nyújt menedéket és szentimentális köpenyembe bújva öntöm ki nektek a gondolataimat, amit megint a kislányomtól hozok.
A hét elején vihar volt. Hatalmas erejével a természet megint megmutatta, hogy milyen erőkre és rombolásra képes.
A szél, a hullámok, a felhők a tenger a dörrenések, villámlások ordították felénk, hogy ki is az Úr valójában. Tombolt. Háborgott. Örjöngött.
Öt perc alatt érkezett és hirtelen haragja engem is megijesztett.
Álltam a móló közepén, majd rohanva szóltam oda Luckónak, hogy gyorsan összepakolok addig bújjon be a teraszunk alá.
A móló széléről kiabálta. „Anya! Siess! Gyere! Itt a vihar!”-és közben görbülő szája jelezte felém, lassan eltörik az a bizonyos mécses.
Távolról a hajamban markoló széllel láttam rajta az ijedséget, a félelmet. Futottam hozzá, kaptam fel és öleltem, majd óriás csapással eleredt az eső. A vihar csak tombolt és semmi mást nem éreztem csak Luckó ölelését. Fogtam, óvtam, védtem és együtt rohantunk fel az autóhoz. Rommá áztam, ő pedig nagyon sírt.
„Anya! Nem lett semmi bajod? Féltelek!”- és könnyeitől duzzadt szeme alatt egy olyan dolgot láttam meg, amit még soha senkitől ekkora erővel nem kaptam. Egy olyan mély szeretettel és tisztasággal teli érzést, amit mindenkinek szívből kívánok.
Ez pedig a féltő szeretet.
A kislányom úgy ölelt magához, mint aki utoljára lát.
A négy éves lelke engem óvott és attól félt, hogy valami bajom esik. Nehezen nyugattam meg, jeleztem felé, hogy nincsen semmi bajom és a félelme szépen lassan elcsitult. Odabújtunk egymáshoz és öleltem. „Anya! Attól féltem, hogy elvisz téged a szél és bajod lesz!”- Hallom a hangjában feltörő aggódást, de a millió és egy puszim, amit a sós arcára pakoltam enyhülést hozott a lelkének. A lányom megint tanítást adott.
Mikor féltettek téged igazán? Mikor aggódtál másért? Mikor féltettél TE igazán valakit?
Nem a pénzedet, nem a felgyülemlett, párnába dugott vagyonodat, nem a birtokban lévő tárgyakat, nem a karrieredet, hanem egy másik embert. Egy másik lelket. Emberi életet.
És nem a saját tyúksz@ros életedet, hanem egy másik világot. Amikor bajban van, amikor gondban van, amikor látod, hogy eltört, megtört, amikor valami fáj neki, amikor mélyen van, amikor fizikailag is megrekedt. Féltés. Félteni valakit számomra azt jelenti, hogy kapcsolódunk.
Csak vagyok. Ő is csak van. Emberség, empátia? Magam sem tudom ezt, hogy nevezik. Hiszem, hogy ha szeretsz valakit sohasem bántod és a legtöbb, amit adhatsz neki, hogy felajánlod neki a valódi jelenléted. És a lányom négy évesen ezt tette velem.
Féltett. Óvott. Ölelt. Szeretet. Kapcsolódott.
Az Anyukájához. Úgy, mint, ahogy én négy évvel ezelőtt az Ő lelkéhez. Pedig csak egy nyári vihartól óvott, ami amilyen könnyen jött, olyan könnyen is ment…
Szeretlek Luckó.
https://www.facebook.com/lelekkoffein/
