Minden úgy jó ahogy van....

Régen írtam.
Végtelenül sokat dolgozom, de a hajnalaim megmaradtak.
Két óra magammal.
Magamért.

A kora reggelekben azt szeretem, hogy eltudok egy kicsit csendesedni.
Olyan sokszor írtam már nektek az én kis "aranyóráimról".
A hajnalokban találom meg azt, amit amúgy napközben a nagy rohanásban elsodor tőlem az élet.

Imádom, mert képes vagyok minden áldott hajnali madárcsicsergésben, tiszta, friss levegőben kincset lelni.
Mert sosem tudhatom, hogy az elkövetkező 24 óra mit hoz.
Bennem van a várakozás, az izgalom mit kapok az aznaptól és közben szeretem, ahogy a paplanom alá bújik a békéje.

Ezeket a sorokat a kislányom ágyában írom most.
Luckó 14 napot nem lesz itthon.
Elindult a nyár.
A válásom óta az első olyan időszak, amikor intenzíven nem látom 2 héten keresztül.
Hogy legbelül mit érzek, hogy a lelkemen mi folyik át, arról most még nem tudok írni, egyet tudok, hogy úgy fogom fel, hogy nyaral, pihen az édesapjánál.
Tudom, hogy kell, tudom, hogy mennyire jól érzi magát, tudom, hogy tele lesz élménnyel, és milyen feltöltődve jön majd haza.
Tisztában vagyok vele, hogy nagyon jó helyen van, és igenis két hét apás nyaralás csordultig tölti a kis lelkivilágát.
Mert azzal is tisztában vagyok, hogy egy kislánynak mennyire szüksége van az édesapja energiájára. (Egészséges keretek között persze.)
De nekem ne mondja meg senki, hogy ezt “meg lehet szokni”, meg, hogy: "Jajj Kriszta, legalább te is pihensz egy kicsit!"
NEM! Ez nem erről szól, hogy én "pihengetek"...

Persze, nem leszek álszent.
Mind a párkapcsolatom, mind pedig a személyem igényli néha a gyerek mentességet, a már már közhelyes tartalommal bíró "énidőt", de ez most az a lap, amit nem önkényesen húztam.

A 4 éves kislányod, akiért a világodat feláldoznád, akiért élsz, lüktetsz, küzdesz nincsen veled és ez szerintem nem “megszokható”.
Majd megszokom, amikor már felnőtt lesz, hogy "nincsen velem"...

"Anya! Ha hiányzom dörzsöld a szívedet és öleled meg a plüss oroszlánt!"- Nos, kislányom, üzenem, hogy itt ülök a forró kávém hajnali csendjében és ölelem a plüss oroszlánodat. Ölelem és rád gondolok. ❤️

Mivel ez a BLOG még mindig neki szól, így nem tarthatom magamba, hogy mit érzek, még akkor sem érdekel, hogy ki, mit gondol, ha már lassan egy aréna létszámú embertömeg olvassa a bejegyzéseimet.
De ezt még jobban nem bánom.
Mert tudom, hogy nagyon sokan ebben a cipőben jártok!
Mert olvasom, látom, hallom a ti sorsotokat és azt is, hogy egy-egy küzdelemnél, harcnál, gyásznál, fájdalomnál mennyire, de mennyire erős tud lenni a lélek.

A minap 6 órás tréninget tartottam egy 8 fős csoportnak.
8 végtelenül erős, és csodálatos nőnek.
Olyan emberi történeteket hallok egy-egy tréningnél, vagy coaching folyamatban, hogy őszinte leszek veletek egyszerűen elszégyellem magam, hogy én néha, "miért is nyávogok"... (Haragudtam magamra és eltörpült a bennem lezajló "gond"-nak generált baromság...)

Olyan erősek vagytok!
Olyan mocskos módon tudtok küzdeni, akarni, hinni, menni, létezni, erővel hadban állni magatokkal és másokkal szemben.
Azokkal, akik bántanak.
Nem tagadom, minden egyes emberi történetből tanulok és erőt merítek, viszont bármennyire is közhelyesen, "Coelhosan" hangzik, mindenkinél egy a kulcs.
A szeretet.
A szeretet hajt benneteket.
A szeretet ad erőt a küzdelemhez. Szenvedélyesen szeretni.
Ez a titok.
Szenvedélyesen szeretni a gyermekedet, szerelmedet, a szüleidet, a barátaidat és nem mellesleg önmagadat.
Amikor szenvedélyesen elkezdesz szeretni, akkor kezded érezni az energiáidat, az imáid erejét, a lelked mozdulásait,a nevetéseid határtalan lobbanékonyságát, a mozaikok helyét az életedben, olyan erőket, amiket eddig nem is tudtál, hogy benned lakik, mert legbelül mindannyian oroszlánok vagyunk.

És higgyétek el, minden úgy jó, ahogy van.
Ahogy most van.
Legalábbis ezzel nyugtatom magam én is.

K.,✨

https://www.facebook.com/lelekkoffein/