Nagyi mágnes

Hosszú évekkel ezelőtt Pest mellől költöztem zalába a férjem miatt, akinek az anyukája pár kilométerre lakik tőlünk. Alapesetben ő az, aki a hétköznapokban tud az ikrekre vigyázni, amíg Balázst a zeneiskolába viszem. Örömmel teszi, és ügyesen belejött, hogyan tud egyszerre két babát szórakoztatni. A karantén persze őt is megviseli, amit azzal igyekszünk enyhíteni, hogy időnként tisztes távolságból integetünk egymásnak, így egy picit láthatja az unokáit.

Anyukámnak és apukámnak 250 km távolságból kellett nagyszülőnek lennie, ami nagy kihívás elé állított mindannyiunkat. Ahogy anyukámnak, úgy talán minden nagymama vágya az, hogy pár percnyire lakjon tőle az unokája. Mi három órát utazunk, ha találkozni szeretnénk egymással. Mindez óriási logisztikával jár: sok pakolás, előkészület, időzítés, a hosszú útra való felkészülés előzi meg az utazásunkat. Ilyenkor több napra érkezünk, mivel fárasztó lenne a gyerekeknek egy nap alatt kétszer megtenni a három órás utat. Így havonta egyszer szoktunk felkerekedni a messzi mamához és papához. Jobb lenne ezt a pár napot egy hónapra arányosan elosztani, de ez csak akkor működne, ha közel laknánk.

Balázs születése után aggódott anyukám, hogy a ritka látogatások miatt nem fogja őket megismerni a saját unokájuk. Alaptalan volt emiatt nyugtalankodni, mert sokat beszélgetünk a messzi mamáról és papáról, illetve videóhívásokkal is igyekszünk tartani a kapcsolatot. Balázs kisebb korában ilyenkor mindig bújócskázni akart a szüleimmel, de még ezt is próbáltuk áthidalni úgy, hogy én voltam a játékvezető, vagyis a nagyszülők diktálták a menetirányt, én meg vittem őket a „telefonban”, végül felfedeztük a búvóhelyet. Az ikrekkel együtt már nehézkesebb néhány épkézláb mondatot váltani, mert bennük elemi erővel tör felszínre valami ősi telefon-vadász ösztön, mikor meglátják a kezemben a telefont. Ha pedig még van is valaki a telefonban, aki olyan kedvesen beszél hozzájuk, akkor a vadászösztönön felül még a versenyszellem is bekapcsol, vagyis egymást kigolyózva akarják bármi áron megkaparintani a zsákmányt. A küzdelmes hívások ellenére ez a fajta kapcsolattartás eddig működött, mert mindig eufórikus öröm töltötte el Balázst, ha utazhatott a mamához, és türelemmel viselte az utat még akkor is, ha dugóba kerülünk, vagy a kistestvérei miatt a vártnál jobban hosszabbodott a menetidő. A kezdeti időkben tartottam tőle, hogy annyira rosszul fogják viselni a gyerekek az utat, hogy kínlódás lesz az egész, de nagy szerencsém van, eddig nagy átlagban zökkenőmentes volt az utazásunk. Ez nagyban hozzájárult az utazási kedvünk fenntartásához. Szerencsére a kicsik is nagyon ügyesek, a boldog nézelődés után álomba szenderülnek, és rendszerint csak a megálláskor ébrednek fel. Kipihenten repülnek a mama és papa karjaiba, ha pedig a tesóm lép be az ajtón, őt még meg is tapsolják. Egy hónap különlét után is nyugodt szívvel hagyhatom a nagyszülőkre a gyerekeket, egyik fél sem szeppen meg, sőt mindenkit feltölt az új élmény. Alkalmanként a mama és a papa is meglátogatnak minket, de mivel néhány elintéznivaló a volt lakhelyemhez köt, így általában mi szoktunk útnak indulni.

A messzi mamával és papával a karantén idején sűrítettük a videóhívásokat, ugyanitt meseolvasást ajánlott fel anyukám Balázsnak, hogy legyen programja neki is, amíg a kicsik körül tevékenykedem. A közelebbi mamával a szabályokat betartva, kellő távolságból integetünk egymásnak, miközben fájó szívvel vágyakozik a babázásra.

Nagyon várjuk, hogy lezáruljon a járványos időszak, és minden újra a régi kerékvágásba kerüljön. Akkor aztán a kis nagyi mágnesek extra vonzerőre kapcsolnak, magukhoz csalogatják a nagyszülőket, és megpróbáljuk bepótolni az elmulasztott pillanatokat.