Oviszünet

Az ikerbabák ellátása eléggé időigényes, amiben a zavartalan dajkálásra sosem jut annyi idő, mint amennyit szeretnék. Folyamatos mozgásban vagyok, sokszor úgy érzem, szélmalomharcot vívok: ha az egyik baba elalszik, az nálam csak félsiker, hiszen ott van még a másik. Néha örülök, hogy külön-külön is ébren vannak, mivel ilyenkor tudok nyugodtan foglalkozni az egyikkel, nem néz rám a másik ferde szemmel, hiszen ő is ugyanannyi dédelgetést szeretne. Nem félanyára fizettek be, ugyanannyi törődést szeretnének. Ebből adódóan szabadidő csak elvétve jön össze. Ez a kis szabadidő is azt jelenti, hogy a villámgyors zuhanyzás után gyorsan eszek valamit, ami az utamba kerül. Ezzel nekem nincs is bajom, és nem is akarnám lepasszolni a babákat, csak hogy több időm legyen. Ennek van itt az ideje, erre is készültem. Viszont elképzelésem sem volt, hogy a nagytesó szünetében mihez kezdek, mikor egyszerre három gyerek szeretne „teljes” anyukát.

Ahogy közeledett az ovis szünet, egyre jobban tartottam tőle. Nem hittem, hogy jól fogja magát érezni otthon Balázs, elvégre nem kiszámítható a napom két babával, játszópajtások alig van a faluban, és a háztartást sem hanyagolhatom el. Tudom, hogy ő már nagyfiú és el tud játszani egyedül, sőt a gyerek hasznára van, ha unatkozik, mert kreatívabb lesz, de akkor is: rosszul érezném magam, ha vele nem tudnék foglalkozni.

Elérkezett a „várva várt” nyári szünet.  Ő nagyon boldog volt, hogy otthon lehet. Lelkesen vette elő rég nem látott játékait, és nagyon ügyesen eljátszott egyedül. Egy darabig. Aztán elkezdett kérlelni, hogy játsszunk együtt. Először türelemre intettem, amíg a piciket ellátom. De az szinte egy végeláthatatlan folyamat, ami közben többször ígérgettem, hogy rögtön megyek. Azt gondoltam, hogy amint megetettem, tisztába tettem, elaltattam a piciket, akkor tudok vele is játszani. Így sokszor csak az ígérgetés maradt…

Változatosak voltak a napjaink: volt, hogy úgy éreztem, tudtam vele eleget foglalkozni, de volt olyan is, hogy a folyamatos szomorú arcát látva elsírtam magam. Volt, hogy már reggel elfogyott a türelmem, de volt, hogy ő volt a legnagyobb segítségem. Ugyanis a kicsik egymás figyelmét még nem kötik le, ellenben Balázsról le sem veszik a szemüket. Minden mozdulata lenyűgözi őket, már csak azt kellett kivitelezni, hogy maradjon a picik látóterébe, ne rohanja körbe a lakást egy perc alatt ötször. Lehet, hogy őt kellene beletenni a járókába, hogy egy helyben maradjon. Az is kiderült, hogy mindent megjegyez, amit a kicsiknek énekelek, vagy amivel nyugtatom őket, mert sokszor előzékenyen rohan az aktuális nyafogóhoz, és bámulatos memóriával csinálja ugyanazt, amit máskor én szoktam.

A kezdeti nehézségek után belerázódtunk a szünetbe: próbálom elfogadni, hogy nem tudok mindenkire annyi időt szánni, mint amennyit szeretnék, ellenben akivel foglalkozom, azzal igyekszem minőségi időt tölteni. Még ha fájt a lábam, akkor is rávettem magam, hogy ugráljak Balázzsal a légvárban. Még ha majdnem belefagytam a Balatonba, mert szerintem olyan hideg volt, akkor is belementem vele kalózosat játszani. Még ha rendet szerettem volna a lakásban, akkor is nekiálltam bunkert építeni a lakás összes létező párnájából. Még ha leültem volna egy kicsit pihenni, akkor is homokvárat építettem és hordtam bele szorgosan a vizet. Kitaláltam azt is, hogy egyszerre foglalkoztatom mind a hármat: beépítettük a kicsiket a bunkerbe, vagy a távirányítós autónak épített akadálypályában ők voltak a jelzőbóják. Tetszett nekik az is, ha mellettük labdáztunk, de csináltunk belőlük pihenőszékkel együtt kisvonatot is, és ezzel együtt krumplifejű palacsintát.

Mivel ezek mellett még gyakran úgy gondolom, nem tudok elég időt szánni a nagytesóra, ezért esténként meseolvasás után néha meglepődöm, mikor azt mondja „Anya szeretlek”. Sokszor úgy érzem, nem szolgáltam rá, hiszen alig tudtam vele aznap foglalkozni. Gyakran azt is elmondja, hogy jó kis nap volt. Ez ad erőt, hogy másnap is kitaláljak valamit, ami élményt okoz neki. Legközelebb nem fogok ennyire tartani a nyári szünettől.