Testvérek...

Amikor megtudtam, hogy két kistesó érkezik, lehetetlen küldetésnek bizonyult a törődés. A kicsik születése után elkerültük a féltékenységet, sőt okos, védelmező nagytesóvá vált. Ha kérdezték, akkor századjára is válaszolt, hogy igen, örül a kistesóknak, és természetesen segít anyának. Nagy könnyebbség volt, hogy ilyen ügyesen vette a változásokat. Ugyanakkor sokan riogattak azzal, hogy majd pár hónap múlva fog kialakulni a testvérféltékenység, ezért kicsit félve vártam a fejleményeket..

A születést követő időszakban a kicsik szinte naphosszat aludtak, de olyan mélyen, hogy semmi sem zavarta meg az álmukat, még a Balázs zajos játékai sem. Pár hónap múlva már vissza kellett vennie a hangerőből, mert akkor már nagy kincs volt, ha álomba szenderültek az ikrek. Itt egy kicsit már többször kellett jelezni Balázsnak, hogy elérte a 65 decibeles zajterhelési határértéket, bár az is lehet, hogy egy idő után már 5 decibelnél is rászóltam, mert annyire akartam, hogy aludjanak a kicsik. Egy idő után ráérzett a dologra, és saját maga vonult el a „csendes szobának” kijelölt területről, hogy kedvére játszhasson. Szerencsére nem vette zokon ezt a fajta elkülönítést, sőt mindezek ellenére nagy érdeklődést mutatott a babák iránt, folyamatosan nyomon követte minden mozdulatukat, fejlődésüket. A kicsik is érezhették az irányukba áradó szeretetet, mert az is elég volt, ha Balázs szó nélkül belépett a szobába, azonnal mágnesként vonzotta a picik szemét. Minden mozdulatát lesték, és ha szólt hozzájuk, hangosan ujjongva fogadták. Amikor nyafogtak a picik, sokszor magától odament szórakoztatni őket, ráadásul a legtöbbször sikerrel is járt. Énekelt, kukucs játékot játszott. Amikor a kicsik megtanultak kúszni, versenyt kúszva követte őket, és leste a lehetséges veszélyforrásokat, amiket villámgyorsan elhárított. Beninek egy időszakban az ajtónyitogatás lett a legfőbb érdeklődési köre, de nem gyakran tudta kiélni kíváncsiságát, mert Balázs rohant becsukni az útbaeső ajtókat, nehogy odacsukja a kis ujjait. A székek irányába is gyakran indultak felfedező kőrútra, ilyenkor fekvő rendőrt alakított Balázs, mert félt tőle, hogy magukra borítják. Az ikreket külön kanállal etetem, és külön vízivó cumisüvegük van, nehogy az egyikőjükben lappangó baci átvándoroljon a másikukba. Ha a Beni megkaparintotta Boróka cumisüvegét, megrémülve sprintelt oda elvenni, nehogy „bacis legyél, ebből már ivott a Bojóka”. A mindent ledobós korszakban igyekeztem rávenni a kicsiket, hogy nem kell mindennek a földön landolnia, mert egyrészt biztosan pont a másik babára esik, másrészt ki győzi összeszedni. Ha ennek ellenére hajításra állt a kezük, akkor Balázs felnőtteket megszégyenítő szigorral szólt rájuk. Most már pontosan tudják, mit nem szabad, és természetesen egyikünkre sem hallgatnak. Amikor már ügyesen használták a kis ujjaikat, sok időt töltöttek azzal, hogy a szőnyegből a mások számára láthatatlan, mikroszkópikus méretű dolgokat összegyűjtöttek és a szájukba tömködtek. Ilyenkor is harsogott a Balázs-riasztó: Anya, gyere a Beni bogarászik! Mostanában már felkapaszkodnak az ülőgarnitúra szélén, de a legtöbbször maguktól eldőlnek, sokszor pedig egymást döntik el. Ekkor Balázs átalakult önkéntes testőrré, az egyik babát követi és elkapja, ha dől, a másik mögé párnákat dob dőlés esetére. Ha nincs kedve hozzá, akkor kétségbeesett kiáltozással jelzi, hogy Anya gyere, felálltak a picik, el fognak esni!

Az eddigi osztatlan figyelemhez képest most csak nagy logisztikázás árán jut Balázsnak is a korábbiakhoz hasonló törődés. Komoly szervezést igényel, ha csak vele szeretnénk foglalkozni, de semmiképp nem szeretném, ha elhanyagolva érezné magát. A korábbiaknál extrább programokat is szervezünk neki, így pl. egy szélcsatornát is kipróbált, amit követően a bátorsága miatt csak ő volt a középpontban. Nagyon élvezi a kitüntetett figyelmet, és meg is érdemli. Nem is hittem volna korábban, hogy létezhet ilyen jó nagytestvér. Nagyon szerencsés vagyok, mert a testvérféltékenység helyett azt figyelhetem olvadozva, mennyire szeretik egymást ők hárman.